Ki mondja meg, mit tegyek? – Botladozó lépések az oktatásból a munkába

Írta: Wéber Anikó

Senki sem figyelmeztetett, vagy ha mégis, nem figyeltem rá. Nem gondoltam arra, hogy már egyetem alatt el kellene kezdenem kiépíteni a karrierem, és elgondolkoznom azon, hogy ténylegesen mit szeretnék majd, hogyan tudom elérni, és milyen nehézségek akadályozhatnak ebben. Az, hogy egyszer állásom lesz és dolgozni fogok, távolinak tűnt, de biztosnak. Naivan úgy gondoltam, hogy elég lesz a kitűnő diploma az állástaláláshoz, és hogy majd minden megoldódik, ha szorgalmasan és jól tanulok. Ezt mondták az iskolákban és otthon is.

Ehhez képest semmi sem oldódott meg. Legalábbis nem magától. Az egyetem véget ért, és utána kétségbeejtő sötétségbe léptem, ahol egyszerre bombáztak olyan fogalmakkal, mint személyes márka, önmenedzsment, kapunyitási pánik, coaching. Bevallom, előtte fogalmam sem volt, hogy ezek léteznek. Elméletben nagyon egyszerűnek tűnik, hogy ismerjük meg önmagunkat, és minél korábban kezdjük el építeni a karrierünket és személyi márkánkat, de gyakorlatban már ott elakad az ember, hogy mit is szeretne? Hogyan is ismerje meg magát, mint munkavállalót, ha még soha nem dolgozott? Mivel is jár valójában az a munkakör, amit ő elképzelt magának? És ha már pontosan megfogalmazódott benne, mit akar, akkor hogyan is valósíthatja meg?

A diploma befejezését és a hiábavaló álláskeresést követően elkezdtem halmozni a gyakornoki helyeket és önkéntes munkákat, miközben arra gondoltam: miért nem kezdtem el ezt már egyetem alatt? Miért nem ajánlotta ezt nekem senki? Megspórolhattam volna jó fél év kétségbeesett munkakeresését, a sikertelenség érzéséből fakadó önértékelési problémákat és félelmeket, és talán még egy első rossz állást is.

Mégsem hibáztathatok senkit. A nagyszülők, szülők még abban a világban nőttek fel, amelyben ha végeztek a tanulmányaikkal, akkor munkát kaptak. Ennyi. A keresés, önéletrajzokkal való futkosás, állásbörzék, felkészítő tréningek még kimaradtak ebből a folyamatból. Legalábbis így mesélik. Akkor mégis ki várhatná el tőlük, hogy erre felkészítsenek? Ezzel szemben a felsőoktatással és középiskolákkal kapcsolatban már jogosabb elvárás lenne, hogy igenis nyújtsanak felkészítést, tanácsadást! Ez pedig ne annyiban merüljön ki, hogy elviszik a diákokat utolsó évben egy-két állásbörzére!

Emlékszem, nálunk középiskolában mit takart a felkészítés. Beültünk a számítástechnika terembe, ahol kitöltöttünk a gépen egy 10 perces tesztet, melyben ilyen kérdések voltak: Szereted a száguldást? Szeretsz kiszolgálni másokat? Majd egy héttel később a kiértékelés alapján megállapították, hogy én humán beállítottságú vagyok. Ennyi. Ezt a teszt nélkül is meg tudta volna mondani rólam bárki, aki elbeszélget velem tíz percet.

Ha ekkora a munkanélküliség, ha ennyi igény van a jó munkaerőre, akkor miért nem készíti fel az oktatás a fiatalokat arra, hogy mi vár rájuk az álláskeresésé során? Miért olyan nehéz az átmenet az oktatásból a munka világába? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamban a VII. Országos Tanácsadó Konferencia 10. szekciójában a hallgatóság között ülve október 30-án. Magamban hevesen bólogattam Tratnyek Magdolna egyetemi adjunktus szavaira, aki elmondta, a 14 millió európai fiatalt érintő ifjúsági munkanélküliség azt bizonyítja, hogy nagyon is nehéz az átmenet az oktatás világából a munka világába. Igazat adtam Dr. Bártfai Edit közoktatási szakértőnek, aki kiemelte: a munkáltatók elvárása nem egyezik azzal, amire a közoktatás trenírozza a diákokat, és az iskolának az életpálya-építési kompetencia fejlesztése lenne az egyik legfontosabb célja! Nem 8. osztályban kell pár napos vagy hetes pályaválasztási tanácsadást adni, hanem már elsőtől, sőt óvodától el kellene kezdeni arra nevelni a gyerekeket, hogy felelősek a jövőjükért!

Sok ismerősömre ráismertem Agócs Magdolna, a „Legjobb vagyok” Tehetségmentoráló Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetőjének szavaiból, aki elmondta: állások márpedig vannak, csakhogy a fiataloknak nincs megfelelő munkatapasztalatuk, irreális célkitűzésekkel indulnak útnak, melyek sikertelensége esetén tévhitekkel és kibúvókkal nyugtatják magukat. A Legjobb Vagyok szakembere megoldásként az önkéntesség és gyakornoki program összefonódását ajánlotta. Erről pedig eszembe jutott, hogy ebben a folyamatban már a közoktatás is tett egy lépést az iskolai közösségi szolgálat bevezetésével, melyről több szolgálatot végző diák is mesélte nekem, mennyi tapasztalatot, fejlődési lehetőséget adott a számára. Remélem, további lépések is lesznek, és a következő generációknak már könnyebb lesz az átmenet. Addig is mindenkinek csak azt tudom javasolni, keresse a lehetőségeket arra, hogy gyakorlatban próbálhassa ki magát különböző területeken és feladatkörökben.

A rendezvényről további beszámoló olvasható ITT.