Hogyan születik a tehetség?

 Írta: Wéber Anikó 

Egy középiskolás diáklány konferenciát szervezett, hogy megmutassa: egy nő is lehet sikeres a természettudományos és informatikai pályán. Egy tizenéves fiú a japán animéket nézve elhatározta: megtanul japánul, és vállalkozott rá, hogy egy évet tölt távol a családjától, minden nap este hétig egy japán iskolában, hogy megvalósítsa álmát. Egy kislány a csillagászati lexikont nézegetve megijedt, hogy nem tudja túlszárnyalni a hatalmas számokat, mégis megpróbálta a lehetetlent. Mi a közös bennük? Nem csak álmodni mernek – meg is tudják valósítani céljaikat.

Amióta újságíróként dolgozom, sok tehetséges, sikeres diákkal találkozom. Lenyűgöz, hogy ilyen fiatalon milyen céltudatosak, és milyen jól boldogulnak a világban. Tehetségesek és gazdagok. Na, nem pénzben, hanem tapasztalatban, tudásban és vágyban: hogy jobbak lehessenek és megvalósíthassák álmaikat. Tudják, hogy ehhez kevés az ábrándozás. Rengeteg munkába, energiába, lemondásba, időbe kerül, amíg elérhetnek valamit, és a folyamat során meg kell küzdeniük önmagukkal. Mégis vállalják, méghozzá irigylésre méltó könnyedséggel, látszólag aggodalmak nélkül.

Ezzel szemben az én generációm (Y) – ha körbenézek – tele van félelmekkel, szorongással, kétellyel. Mertünk ugyan álmodni – szemben szüleink generációjával – de még nem volt, aki megtanítsa, hogyan valósítsuk meg céljainkat. Így aztán csak keresgélünk: csalódottan, félve, alig remélve. Az sem ritka, hogy többen az anyukájuk szoknyájához tapadva, otthon ülve várják a sült galambot. Mintha hiányozna belőlük az a kitartás, merészség, öntudatosság, ami a következő nemzedékben már megvan. Akiknek van tehetségük meglátni és megragadni a pillanatot, és van annyi egójuk, hogy elhiszik: amit álmodnak, azt meg is lehet valósítani.

Mert ha már elhittük, nem félig kételkedve, hanem teljesen, és komolyan, akkor már a kulcs is megvan, amivel elérhetjük. Akkor már nem azon töprengünk: hogyan lehetséges, hanem azon, milyen lépéseket kell megtennem az eléréséhez. Ezt az Y generációnak most, felnőttként kell megtanulnia. Nem lehetetlen azonban. Ha a fiatalabbaknak – akik most középiskolások – sikerült, nekünk is sikerülhet.

Jó lenne, ha minden ember, minden foglalkozásban: a villamosvezető, a virágárus, mindenki feltenné a kérdést magának: miért szeretem ezt csinálni? Miért dolgozom minden nap? – mondja Emese, aki a korábbi tapasztalt előadók után lép pódiumra minden látszólagos izgalom nélkül, magabiztosan, természetesen, és azonnal felkelti a jelenlevők figyelmét. Megköszöni a Gábor Dénes Középiskolai Ösztöndíjat, amivel jutalmazták, majd elmeséli, hogy egy könyv inspirálta őt gyerekkorában, amelyet a fizikus-csillagász nagypapájától kapott. Egy csillagászati atlasz, amelyet lapozgatva megrémült a hatalmas számoktól, amelyeket sosem tud majd meghaladni. Aztán rájött, hogy a számokat nem is kell, csak a saját természetével, aggályaival kell megküzdenie.

Lehet, hogy ezt gondolta Balázs is, aki az American Field Service diákcsere programjával utazott ki Japánba, megküzdve a nyelvi akadályokkal és a kulturális különbségekkel, vagy Anna is, aki középiskolásan szervezte első konferenciáját a pályaválasztás előtt álló lányoknak, hogy felhívja a figyelmüket arra: a nők is lehetnek sikeresek a természettudományos és informatikai pályán. A rendezvényen több mint 130 lelkes lány leste a szavait a munkájukban elhivatott és elismert előadónőknek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán. Lehet, hogy mindannyian úgy ültek ott, tömött sorokban az előadóteremben, hogy arra gondoltak: nekem is sikerülhet. Ez pedig már a legjobb út a tehetség kibontakoztatásához. Mert valljuk be: tehetség csak ott születhet, ahol a hit is megvan arra, hogy amit elképzelünk, az lehetséges.