A nyugtalanság kora 4.- Nem tesz semmit

Írta: Tóth Judit

Mindig is akartam venni magamnak egy olyan ruhát, ami többe kerül a féléves fizetésemnél. Elképzeltem magam benne, ahogy az órákon át készült frizurámban, és a tökéletes sminkemben széles mosollyal végighaladok egy vörös szőnyegen, miközben a vakuk villognak, és az emberek ujjonganak körülöttem. Nem lényeges, miért kell végigmennem azon a bizonyos szőnyegen, mert nem kell bizonygatnom, mit tettem le az asztalra, hiszen mindenki imád és én is imádom magamat. Minden tökéletes.

Ha így állna a dolog, lehet, hogy inkább varratnám azt a ruhát, hogy bizonyosan csak egyetlen darab legyen belőle azon az ominózus eseményen. Hogy utána csodáljanak a Glamourban, az Elle-ben, és a többi női magazinban, hogy egyetlen pillanat alatt divatikon váljon belőlem. Kérdés nélkül követnék az öltözködési szokásaimat. Együtt jönnének velem a boltba a kinyúlt ruháikban, fésületlenül, smink nélkül. Este aztán újra dívákká válnánk. Mosolyogva vetődnénk az éjszakába, hogy komoly és befolyásos emberekkel pezsgőzzünk, úgy, hogy kevesebbet igyunk, mint ők, hogy a józan ítélőképesség birtokában okosan játsszuk ki azokat a lapokat, amiket a sors az estére a kezünkbe osztott. Megtartanánk magunkban minden méltóságot, kecsességet, bájt. Titokzatosak maradnánk, magunkra öltenénk minden sztárallűrt, hogy érdekesek maradjunk.

Ha magamra nézek, a sztárallűrök legapróbb csíráját sem látom magamban. Évek óta nem jártam fodrásznál, hiszen magam vágom és magam festem a hajamat. A ruháimat mindig leértékelve veszem, hogy a szellemi táplálékok mellett néha meleg étel is kerüljön az asztalra. A józan ítélőképességem már rég elhagyott, a kecsességet pedig azt mondják, még hírből sem ismerem. Maradnak tehát a jól bevált szójátékok, hiszen jól bánok a szavakkal. Jól tudok hallgatni és kérdezni, az embereknek tetszik, ahogy úgy teszek, mintha érdekelne, az, amit mondanak. Megkedvelnek, és lám, a pakli jól meg van keverve, nálam az ász, azonban mégsem használhatom a nyertes kombinációt. A szőnyeg közelében figyelem, ahogy mások mosolyogva lépnek fel, haladnak végig, és aratják le a sikeres est babérjait. Én közben vállveregetéseket kapok. Mondogatják, hogy a ruha nem tesz semmit, és hogy csak az ész a fontos, de ez nem vigasztal.

A nehéz munkanapok végén mindig undorodva nézek magamra. Egy kifacsart, bűzlő test vagyok, alkalmatlan bármiféle szellemi tevékenységre. Növekszik bennem a frusztráció, egyre jobban vágyom arra a ruhára. Hogy gyönyörű és tökéletes legyek, hogy az az este csak az enyém legyen. Hogy elhiggyem, könnyű a mosolyt magamra erőltetni, és minden kérdésre készséggel válaszolni. Mintha egyébként nem ezt csinálnám a munkahelyemen. Aztán beletúrok a kócos hajamba, ledobom a koszos munkaruhámat, és magam köré tekerem a törölközőt, és elegánsan elsétálok a fürdőszobáig. És bár a fürdés nem tesz dívává, azon a rövid úton elhiszem, hogy az a ruha megváltoztatná az életem.