Az őszülés beláthatatlan következményei
Írta: Tóth Judit
Anyám egy dologra jól megtanított: nem lehet csak úgy
bohóckodni az életben. Mindig be kell fejezni, amit elkezdtem, addig tovább sem
léphetek. Néha ez a két mondat a legnagyobb akadály az utamon, már ha persze
lépek valamerre. Mert hát az idézőjeles művészléthez nagyfokú önsajnálat is
dukál, ráadásul az ember hajlamos még jobban sajnálni magát, ha mindezt
társaságban teheti. És minél többen sajnáltatjuk magunkat egy üveg olcsó bor
mellett, az érzés annál nyomorultabb. Ráadásul mindez tovább fokozódik, ha az
első üveget egy újabb követi. Aztán a bor keveredik a rövidekkel, és az utcán
dohányzó barátok között állva, egy röpke gondolat hamar mély nyomot hagy az
arcon.
Aztán másnap olyan furcsa beleesni a felnőttéletbe. Amikor
csak ülök a bankban, új aláírás mintát vesznek, balesetbiztosítást kötök, azt
feltételezve, hogy majd valamikor az életem során elcsap egy kamion, vagy rám
dől egy daru, esetleg egy rakéta vagy egyéb űrszemét nem ég el a légkörbe érve,
hanem teljes erőből a fejemnek csapódik. Amikor fogalmam sincs arról, hogy mit
is írok alá tulajdonképpen, és olyasmiket kérdeznek, hogy: Ki legyen a
kedvezményezett, ha esetleg elhunyok? Van-e gyerekem? Tudom-e, anyám hol
született? Mindeközben persze végig azt éreztem, hogy a francnak van kedve
meghalni, pláne nem autóbalesetben, vagy egyéb, elképzelhetetlenül szürreális
módon. A halál gondolatának nem kellene központi szerepet játszania az
életemben, hiszen még előttem az élet, legalábbis ezt mondják. Aztán a Múzeum
körúton sétálgatva hónom alatt a nagy balesetbiztosítási mappával, benne mindenféle
tájékoztatóval arról, hogy mit kell tennem, ha gyerekem születik, és őt akarom
kedvezményezetté tenni, miközben egy üveg akciós Kubut szürcsölgetek, és arról
merengek, hogy az élet milyen rövid, és eszembe jut, hogy már majdnem megint
eltelt egy hét, pedig még egy pislantással ezelőtt épp a múltheti
prezentációmra készültem, nos… elszállt az agyam egy kicsit. Mintha egy
atombomba robbant volna fel benne valahol a mélyebb részeken.
Eszembe jutott, hogy van valahol egy dobozom mindenféle
kacattal, amiket az évek alatt gondosan gyűjtögettem és rejtegettem. Rajzok,
órai levelezések és egyéb lényegtelennek tűnő, mégis nagyon fontos apróságok
vannak benne, amolyan személyes történelem-dokumentáció. Azt
gondolhatnánk, hogy olyan kurva nagy jelentősége van ezeknek a papírfecniknek,
aztán hamar rá kell döbbennünk, hogy ezek sokszor csak legfeljebb két
ember számára jelentenek valamit. Hogy a régen olyan nagy örömmel adott
tablóképek tulajdonosai ma egy köszönés után elmennek melletted az utcán, és
néha ugyan lájkolnak egy-egy bejegyzést a Facebook-on, azonban az életüket
kitölti a gyereknevelés, a karrier, és megannyi más fontosnak tűnő dolog.
El kell fogadni az öregedés tényét. Furcsa, és beláthatatlan
következményei lesznek az őszülésnek, a véletlenszerű fájdalomnak a test
különböző pontjain, amire főként akkor eszmélsz rá, amikor először jelensz meg
a felnőtt háziorvosnál, és körülötted mindenki egyformán dauerolt hajjal,
csíkos szatyorral és egy köteg kiíratni való gyógyszeres papírral szidja a mai
fiatalokat. Azán a csekkek névre szólóvá válnak, találsz valakit, aki
levakarhatatlan makacssággal vallja azt, hogy tőled akar családot, és már kész
is az élet. Jön a lakásvásárlás, a háziállatok, és mire észbe kapsz, a
szülőszobában széttárt lábakkal szentségeled a férjed összes spermáját.
Vissza kellene kanyarodnom ahhoz a ponthoz, ahol a Múzeum
körúton sétáltam a biztosítási mappával és a málnás-répás akármilyen ízű
Kubuval. Kicsit éhes voltam, de enni valahogy nem volt kedvem, sietnem kellett
órára, de nem annyira, hogy ne hívjam fel anyámat telefonon.
Cigiszüneten volt. Ráérősen beszélgetett, hiszen kaptam
ötven ingyen percet a szolgáltatómtól, amit elvileg ugyan bárkivel
lebeszélhetek, gyakorlatilag azonban csak legfeljebb három emberrel állok
telefonos kapcsolatban. Elmeséltem neki, hogyan nem kaptam meg egy állást
néhány nappal korábban, és nagyon hangzatosnak tűnő szavakkal kifejeztem,
hogyan fog felkopni az állam a következő hónapban, tekintve, hogy a nagy céges
leépítés előtt csupán három munkanapot tudtam dolgozni, mire ő csak ennyit
felelt:
„Majd a ruca kitojja valahogy.”
Nem voltam biztos abban, hogy ez mit is jelent, de nem is
akartam részletes elemzésbe fogni. Addig ugyanis, amíg telik Kubura,
csokoládéra, olcsó felvágottra, és sajátmárkás margarinra, talán az
ösztöndíjból is ki lehet húzni valameddig. Persze, az olyan élvezeti cikkek,
mint a bor nem jöhetnek szóba, bár jobban belegondolva, egy név nélküli
kannásbor olcsóbb a Kubunál, így talán csak a preferenciákat kell
megváltoztatni, és megszabadulhatok minden maradék agysejtem életfunkciójától.
Nehéz ez. Hiszen elmúlt az az időszak, amikor mindenki csak
pattanásnyomogató tinédzserként kezelt, és a dühkitöréseimet vagy a
nemtörődömségemet a hormonszintem ingadozásával magyarázta. Hirtelen mindennek
súlya lett. Számon kérhető vagyok. Ha valamit nem teszek meg, az én saram,
illetve ha valamit rosszul teszek meg, az is. Hiába siránkozok, hogy idő előtt
őszülni kezdtem, noha a pattanások még mindig kísértenek, csak akkor sírhatom
el magam igazán, ha egy adósság úgy a nyakamba szakadt, hogy a szikla
kettéhasította a fejemet.
/Bárányfelhős kék égbolt- részlet
Nincsenek megjegyzések:
Írj megjegyzés