Írta: Tóth Judit
Azt hiszem, hogy kell
lennie valamilyen fogalomnak arra, amikor az ember a kamaszkort túlélve válik
érdektelenné a világ iránt, és kezd el lázadni minden és mindenki ellen.
Az én tinédzseréveim
tökéletesen eseménytelenül teltek. Vágytam ugyan arra, hogy legyen egy
tetoválásom, hogy elmenjek a legvadabb bulikba, és talán még arra is, hogy idő
előtt elveszítsem a szüzességem, de a hétköznapjaimat tanulással, a hétvégéimet
fáradt vegetálással töltöttem. Éppen ezért, azok a szombatok, amiket gépzene
hallgatásával, az alkoholfogyasztási szokások megismerésével, vagy épp a soha
véget nem érő táncról szóltak mások számára, nekem otthonülős, gagyifilmnézős,
hamar aludni térő unalmas napoknak számítottak. Éppen ezért soha nem mentem
haza részegen, de még csak nem is csókolóztam senkivel az elvileg legpezsgőbb
életszakaszomban.
Aztán, amikor az
értelmiségivé válás útjára léptem, sok dolog, megváltozott. Először is,
felköltöztem a fővárosba, így már nem kellett ötven kilométert utaznom, ha egy
multiplex moziban akartam tölteni a délutánomat. (Az estémet ugyanis nem
tölthettem volna, hála a buszok rendkívül utasbarát menetrendjének.) És így,
hogy egy moziktól hemzsegő, pörgő nagyvárosba költöztem, egy egyetemi
kollégiumba, ahol a szobatársak, szinttársak, de még a koli mellett lakó macska
sem ismerte az éjjeli alvás fogalmát, alkalmazkodnom kellett. Először is, az
alvásidőmet öt órára csökkentettem. Hajnal három és reggel nyolc között épp
elegendő időm jutott álmodozásra, és miegymásra. Aztán túl kellett esnem az
első alkoholmámoros éjszakán. Először fordult elő velem, hogy nem voltam ura a
testemnek, hogy dolgok történtek meg velem úgy, hogy nem voltam mindig teljesen
biztos abban, hogy tényleg velem történnek-e, olyan szavakat használtam, amiket
korábban soha, először éreztem meg a másnap fejbevágó élményét.
De nem ez volt a
gondolatmenetem eredeti kiindulópontja. Ott tartottam, hogy azt a fogalmat
kerestem, ami a legjobban körülírja a jelenlegi kedélyállapotomat. Próbálhatnám
kimagyarázni magam, feloldozni magam a tetteim súlya alól, elengedni a
következményeket, hiszen ennél már nem lehet rosszabb, legalábbis akkor nem, ha
kapaszkodom valamibe. De vajon mi lehet ez a valami?
Hiába kérdezném bárkitől,
senki nem tudna válaszolni HELYETTEM. Eldönthetem tehát, hogyan kezdem el
önmagam keresését. Mert ha egyet értek azokkal, akik azt mondták, hogy a minden
kérdésünkre önmagunkban kell a választ keresni, akkor bizony komoly önvizsgálatot
kell tartanom. Mert valamiért folyton él bennem egyfajta menekülési kényszer,
bár fogalmam sincs arról, hogy mitől is menekülök konkrétan. Talán csak megrémít
a felelősség, hogy már nem csak a testemet, a pénztárcámat is uralnom kell, és
hogy minden egyes nap, amit az édesnek tűnő semmittevéssel töltenék,
többszörösen megbosszulja önmagát a következő havi fizetés átutalása után.
De talán nem is válaszok
után kell kutatnom. Lehet, hogy csak a jó kérdést kell feltennem. Ha például
megkérdezem magamtól, mi a legnagyobb vágyam az életben, eszembe jut egy csomó
marhaság, az önkiteljesedéstől kezdve egy hosszabb ausztrál látogatáson át még
három idegen nyelv megtanulásáig, de valami igazán nagy, önmagamat meghaladó
végcélt nem tudok meghatározni. Éppen ezért folyton csak tétovázok,
tengek-lengek, amerre fúj a szél, miközben a lelkemben tomboló düh,
tehetetlenség és félelem uralkodik, és bár már Fassbinder is megmondta, hogy a
félelem megeszi a lelket; a szorongás valahogy csak nem akar elmúlni.
Talán ezért temetkezek
mindenféle definíciók meghatározására. Végül is, ez is egyfajta feloldozás…
Nincsenek megjegyzések:
Írj megjegyzés