Félelem és szeretet

Írta: Szuhai Nóra 

Akiben nincs alázat, az sietteti a sorsot…

A mindennapi életünkben jelen lévő teljesítménykényszert mindenki a saját bőrén megtapasztalja. Ismerősök, barátok nem találnak munkát, családok válnak szét egy pénzügyileg stabilabb jövő reményében. A munkaidő gyakran nem nyolc, hanem 9-10 óra. Általánosan tapasztalható tény, hogy az emberek feszültebbek, nehezen kezelik a külső nyomást. Emiatt gyakoribbak a konfliktusok, nehezebb a tolerancia, kevés a türelem, az elfogadás.

Mostanában gyakran jut eszembe az alábbi idézet. „Akiben nincs alázat, az sietteti a sorsot. Ez lehetetlenség” Ji-King

A helyzet, amiben vagyunk, nem csak az emberek iránti türelemre és elfogadásra int, hanem arra is, hogy legyen erőnk átértékelni, kivárni, új utakat keresni a harmóniánk érdekében.

Persze az első reakciónk az, hogy a félelmeinket, a stresszt, a kudarcélmény okát másban keressük. Külső okokat, embereket hibáztatunk azért, mert valami nem sikerült, mert kihasználtak, megbántottak, lenéztek, akadályoztak minket valamiben. Az első reakciónk: megvédeni magunkat a saját gyengeségünkkel, erőtlenségünkkel, felkészületlenségünkkel való szembenézéstől, úgy, hogy az akadályt másban keressük, a kudarc okát másra fogjuk, a gyengeségünket agresszióval erősítjük meg. Ez a módszer elterel attól, hogy szembenézzünk a helyzetünkkel, ugyanakkor önkéntelen reakció arra, hogy ne csorbuljon saját önértékelésünk. A pszichológia ezt a folyamatot projekciónak nevezi, és a személyiség elhárító mechanizmusainak egyikét látja benne.

Mit is jelentenek ezek a fogalmak a gyakorlatban?

Azt, hogy ha valamilyen támadást vagy fenyegetettség érzést élünk át, ami szorongást okoz, annak érdekében, hogy megőrizzük az eddig jól bevált énképünket (ne sérüljünk), a frusztrációnkat, agressziónkat a másik emberre vetítjük rá.

Naponta találkozunk olyan jelenetekkel, amikor a fáradtságtól elcsigázott, stresszel teli emberek egymás felmenőit szidják egy közlekedési szituációban, amikor a feszültséggel teli családtagunk a képességeinket, a jóindulatunkat kérdőjelezi meg emelt hangon, amikor a kolléga, akinek nem megy az üzlet, valami apró dologba beleköt, és parázs vita lesz belőle. Ugyanez a jelenség van a háttérben, ha a szülők hazatérve az egész napos feszített munkából kiabálnak a gyerekkel vagy egymással, mert nincs kész a vacsora, vagy az ügyeletes nem vitte le a szemetet. Látszólag apróságokon is kirobbanhatnak a fel nem dolgozott belső feszültségek, amelyeknek a hátterében önértékelést fenyegető szorongás áll.

Ez az én-védő mechanizmus azonban hosszútávon veszélyes. Hatására eltorzul a realitásérzék, hamis képet kapunk magunkról, a valós helyzetünkről és a lehetőségeinkről. Ez a viselkedés ugyanis nem tereli helyes mederbe az agressziót, a stressz levezetése helyett újabbakat generál, növekszik a szorongás és a félelem, ami hosszú távon pszichés zavarhoz vezethet.

Az egyik megoldás az, hogy ezekben a helyzetekben nem az első védekező reakciónkra hallgatunk, hanem megállunk egy pillanatra és magunkba nézünk. Mi a tényleges problémám? Valóban a gyerekemmel, kollégámmal, párommal van bajom? Ha a hiba a mi készülékünkben van, nyugodtan kérhetünk időt. Bocs! Szükségem van néhány percre, hogy összeszedjem magam… Vagy: Ne haragudj, nem veled van bajom, csak kimerült vagyok… Megbántottalak? Igyunk egy teát, az alatt lenyugszom.  Félek, mert ma is elküldtek 5 embert a vállalattól… Ezeknek a mondatoknak varázshatalma van. Miért? Mert arról árulkodik, hogy igazságosak, türelmesek és toleránsak vagyunk. Készek arra, hogy beismerjük a tévedésünket, hogy felvállaljuk a saját felelősségünket a konfliktusban.

Mégis nagyon nehéz ezt megtenni, mégpedig azért, mert a türelem és a tolerancia pozitív viszonyulás az élethez. Nagy szavaknak tűnhetnek, amiket leírtam, de nézzünk kicsit mögé.

A türelem gyakorlásával, - írja Tendzin Gjaco - nem pusztán a helyes, objektív megismerés birtokába jut az ember, hanem jó közérzetet is teremt magának. Ez a mindennapi életben nélkülözhetetlen. A türelem gyakorlásával válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és a türelem gyakorlása teremti meg azokat a körülményeket is, amelyek között örömteli életet tudunk élni.

Sokan félreértelmezik a türelmet. Közömbösséget, tétlenséget, gyávaságot, gyengeséget látnak benne, holott ez az érzés a tisztelet kifejezője önmagunk és mások iránt. Olyan pozitív életfelfogás, amelyben elfogadjuk a különbségeket, tiszteletben tartjuk mások szabadságát, különbözőségét, azt, hogy bizonyos dolgokhoz, helyzetekhez másképp viszonyulunk. Benne rejlik az egymáshoz való közeledés képessége, a valósággal való szembenézés képessége, a megfontoltság, a megbeszélésre való hajlandóság, azaz a nyitottság.

A tolerancia persze nem csak másokkal szemben gyakorolható, hanem magunkkal szemben is. Be kell látnunk, ha fáradtak vagyunk, ha kudarcot éltünk meg, ha rosszul megy az üzlet, mert nem reagáltunk időben egy helyzetre. Ilyenkor jó megadni azt, ami a Királynak jár. Egy pár óra, (ha nagy a baj, pár nap) lazítást, egy könnyű sétát, egy csokor tavaszi virágot, egy masszázst. Valami olyat, ami feltölt, regenerál. Ha nagyobb életszituációban ér a veszteség, az idő sok mindent begyógyít.

Önmagunkhoz való lojalitásunk többnyire a környezetünkhöz való lojalitást is eredményezi, így kevesebb konfliktusunk, feszültségpontunk lesz. Az így nyert idő lehetőséget ad arra, hogy egyensúlyt keres­sünk az újítás és állandóság, az egyéni lehetőségek, és a jelenlegi helyzet kihívásai között.

Persze a türelem határai soha nem véglegesek, minden élethelyzet, szituáció más-más viszonyulást eredményez. Gyakran befolyásolja alakulását a gondolkodásunkban végbemenő változás, a belső értékeinkhez való viszonyulásunk átértékelődése, a külső közegünkhöz való viszonyunk, amiben élünk és dolgozunk. Ezért nem mernék olyan kijelentést tenni, hogy mi az ideális állapot, a tolerancia, és türelem szint meghatározásánál. Az biztos, hogy a sokféleségünk, szabad gondolataink értéket képviselnek, és az elfogadás az alapja saját magunk, és mások megértésének, az élethez való pozitív viszonyulásunk megőrzésének.