Nemet mondani

Írta: Krisár Péter

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen sorrendbe rakjam a prioritásaimat, amikor minden elkezdett annyira feltornyosulni az életemben, hogy már levegőt is alig kapntam. Jobbról és balról is folyamatosan jöttek a tennivalók, volt nehezebb, volt könnyebb, de úgy látszott, hogy sosem lesz vége a teendőknek. Legtöbbször sikerült olyan kompromisszumokat találnom, amelyek lehetővé tették azt, hogy végén mindig megcsináljak mindent – legyen szó túlórázásról vagy csak lecsökkentett alvási periódusokról. Tudtam viszont, hogy ez nem mehet örökké, és hogy egy nap eljutok arra a pontra, ahol ezzel már képtelenség lesz versenyt futni. Tanakodni kezdtem azon, hogy min is tudnék változtatni úgy, hogy a lehető legjobban tudjam kezelni a helyzetet: ekkor tanultam meg „nemet mondani” legelőször.

Barátoknak, kollégáknak vagy iskolatársaknak  segíteni egy olyan dolog, amit  legtöbbször örömmel tesz az ember. Én  legalábbis imádtam – és még mindig imádok – segédkezet nyújtani mindenkinek, aki megkér egy feladat elvégzésére, főleg akkor, ha ez a teendő engem is izgalommal és örömmel lát el. A probléma akkor következett be, amikor hirtelen mindenki EGYSZERRE kért tőlem ilyen kis szívességet. Egy ilyen esetben volt, hogy három ember szeretett volna tőlem három teljesen különböző dolgot: egyikük velem szerette volna közösen megírni és ellenőrizni egy számára fontos beadandó dokumentumát, a másik viszont azt akarta, hogy egy komplett fantasy történettel álljak elő neki saját projektjébe – a harmadik személy meg egy fekete-fehér képet szeretett volna színekben pompázva látni, hogy posztolhassa valamelyik közösségi profiján.

Lehetetlen helyzetbe kerültem: egyiküket sem szerettem volna megbántani, hiszen mindhárman a barátaim voltak. A konfliktuskerülő énem azt sugallta nekem, hogy most is, mint máskor, vállaljak el mindent és majd valahogy minden meg fog oldódni. A racionalitás viszont pont az ellenkezőjéről győzött meg, és ahogy egyre csak gyűltek a feladatok a fejem felett, úgy lett a döntés egyre nehezebb. Ekkor döntöttem úgy, hogy megálljt parancsolok az őrületnek: elhatároztam, kimondom azt, amitől tartottam; ennek eredményeképpen végül sikerült megoldani a problémát úgy, hogy az egyik projektet lemondtam, a másikat meg elnapoltattam.

Most, hogy vissza tudok tekinteni arra, hogy hogyan kezeltem a dolgot akkoriban, meg tudom osztani veletek tapasztalataimat, hátha vannak még odakint olyan olvasók, akik magukra ismernek a „mindent elvállalok” mentalitással dolgozó énemben, és diplomatikusabban tudják majd kezelni a helyzetet mint én egykor.

Őszinteség: Nem feltételezem senkiről,  hogy hazugságokkal hárítaná át a felelősséget másokra. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy szemtől szembe kimondani valakinek, hogy nem tudsz vele foglalkozni nem könnyű. Lehet, hogy én a kisebbségbe tartozom ebből a szempontból, de akár ezt a tábort erősíti valaki, akár nem, fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egyenes beszéd által sokkal könnyebben lehet közös nevezőre jutni.

A személyes megjelenés: Még a mai modern világban is, ahol mindent elektronikus úton oldunk meg, kulcsfontosságú az, hogy megtiszteljük embertársainkat jelenlétünkkel, amikor közlünk egy fontos választ vele (persze akkor, ha ez lehetséges, ha külföldi barátról van szó ezt nehéz lenne megvalósítani). Ilyenkor éreztetjük vele nem csak azt, hogy számunkra elég komoly az ügy, hogy szemtől-szembe közöljük ezt vele, de sokkal jobban át tudjuk adni érveink és döntésünk súlyát, ne becsüljük le a testbeszéd és a mimika erejét!

Nyersség vs. finomság: A stressz fűtötte helyzet miatt nem volt se időm, se energiám végiggondolni, hogy mi is lenne a legoptimálisabb mód közölni az illetőkkel azt, hogy nem tudok segíteni nekik. Akinek csak egyszerűen kiböktem, hogy nincs rá kapacitásom, nem fogadta a hírt olyan jól, mint akinek mondjuk egy jól elmagyarázott, személyes indokkal álltam elő. Említettem, hogy az őszinteség a legfontosabb, nagyon nem mindegy, hogy hogyan tálaljuk az üzenetünket. Ha szabadkozva, racionális alapokra helyezett érveléssel mondjuk el az illetőnek döntésünk okát, akkor nagyobb valószínűséggel fog szimpatizálni velünk, mintha csak simán letudnánk a dolgot pár szóban.

Kompromisszumra való hajlam: Természetesen a legtöbb ember tisztában van azzal, hogy nem minden terv fog úgy menni, ahogyan azt elterveztük. Persze vannak olyan helyzetek, ahol az ilyenfajta változások kellemetlenek, sőt, szörnyűek is lehetnek (például ha valaki utolsó pillanatban mond le valamit, vagy a munkahelyen hirtelen felmondás miatt marad abba valami) de a legtöbb esetben mégis a rugalmasság egy fontos opció lehet. Alkalmazkodni egymáshoz, összeegyeztetni órarendünket illetve nyugodtan átbeszélni mindent legtöbbször könnyen közös megállapodáshoz vezethet.

Mindent egybevetve és összefoglalva fontosnak tartom megismételni: akármennyire is szeretnél mindent besűríteni beosztásodba, akármennyire is szeretnél mindenkit kisegíteni előbb gondolt át, hogy meg tudod-e mindezt oldani. Ha tudod, hogy nem lesz időd vagy energiát ennyi dologgal foglalkozni ne habozz megmondani, hogy sajnos más teendők miatt nem tudsz segédkezet nyújtani. Ne féljetek nemet mondani, mert ellenkező esetben csak rosszabbra fordulhat a helyzet.