Pár szó a motivációról

Írta: Krisár Péter

Minden tettünk mozgatórugója a motiváció, a késztetés hogy valami hasznosat tegyünk, hogy mindig a legjobban teljesítsünk, hogy elérjük azt a bizonyos célt, amire vágyunk. Biztos mindenki rengetegszer hallotta már,  hogy bizony motiváció nélkül nem sok mindent fogunk elérni az életben – és be kell hogy valljam, ezzel valóban egyetértek. 

Sokszor tapasztalhattuk meg a hirtelen fellángolást, a hirtelen jött érdeklődést valami felé, ami megtetszett nekünk és ezért rögtön fejest ugrottunk a dologba. Ilyenkor beszélhetünk intrinsic, magyarul belső motivációról, mely saját eltökéltségünkből és akaratunkból táplálkozik. Általában ez a saját érzelmektől fűtött késztetés sokkal boldogabbá és eredményesebbé teszi az embert, sokkal kellemesebb érzés fogja majd el azt aki egy ilyesfajta indítékból származó ötletét végül véghez viszi, legyen szó egy kis semmiségről (kedvenc könyvének megkaparintása) vagy egy nagy életcélról (álomkarrier elérése). Éppen ebből kifolyólag ez a motivált állapot nagyon törékeny: mivel ez a belső motiváció a mi eltökéltségünkből fakad, ezért elég ha ráununk valamire vagy mégsem szeretnénk beteljesíteni terveinket, és már ott is hagyhatjuk a dolgot, mert semmi sem fog meggátolni abban hogy, ezt megtegyük. Éppen ezért folytonos célokkal, kitűzésekkel és eredményorientált cselekvésekkel folyamatosan táplálni kell ezt a belső tüzet, és mindent meg kell tennünk hogy életben tartsuk, mert másképp nagyon hamar elillanhat varázsa.

A belső, intrinsic motiváció majdhogynem ellentéte az extrinsic motiváció, mely külső behatások függvényében alakul ki. Nem meglepő hát hogy az életben legtöbb dolog ebbe a kategóriába esik, legyen szó munkáról, hogy pénzt szerezzen az ember, tanulni a jobb jegyekért vagy csak igényesen megjelenni a fogadásokon, hogy lenyűgözzük partnereinket a cégnél. Ez a motiváció roppant összetett és sokrétű lehet, társadalmi normákra és elvárásokra épül – és éppen ezért nehéz őket levetkezni, eldobni, hiszen a társadalom felé „tartozunk” azzal, hogy úgy viselkedünk, mint egy „normális dolgozó ember”. Ez lehet előny és hátrány is, hiszen elképzelhető, hogy egy olyan dolgot, amit utáltunk eleinte, mégis megszeretünk az idő múlásával – lehet viszont az is hogy ennek pont az ellenkezője következik majd be. Bár nem lehet azt állítani, hogy az ember csak kényszerből csinálja mindazt, amit ilyen indíttatásból tesz, kétség sem fér hozzá, hogy sok esetben az élvezeti faktor messze elmarad az olyan tervektől, amelyekbe egy belső késztetésre vág bele az ember és ezért könnyen sokan negatívan állítják be ezeket a külső befolyásoló tényezőket.

Bár a két motivációt külön csoportba osztottam be az „átjárás” nem lehetetlen a kettő között. Ugyan külső motivációból sokkal nehezebb személyes lelkesedést kovácsolni a feladat nem lehetetlen: például hoznám fel a már említett esetet, amikor egy feladat vagy munka, amit eleinte csak kényszerből csinálunk, később megtetszik, a napi rutinunk részévé válik, és hamarosan már megszokásból, örömből ismételjük meg. Ugyanez persze pepitában is igaz lehet: egy olyan dolgot, amit kezdetben örömből és lelkesedésből végeztünk könnyen átcsaphat egy monoton, negatív szenvedésbe, melybe belefásulva már csak a jutalom reményében (pénz/papír/tapasztalat) miatt csináljuk majd a jövőben.

Tudni azt, hogy mi motivál minket és milyen szinten sokat segíthet abban, hogy pontosabb képet kapjunk, hogy milyen célokat szeretnénk kitűzni magunknak, amikor a jövőt tervezzük. Belső motivációk megtartásával és a külsőknek való megfeleléssel bizton állíthatom, hogy egy kiegyensúlyozott összhangot tudunk majd létrehozni, amely segítségével könnyebb lesz majd utat törni az élet rengetegében. Ki tudja, talán az a dolog, amit eddig csak kötelességből végeztünk lehet a legjobb hobbink lesz ezután! Lehet, hogy újabb szemszögből fogjuk majd lelkesedésünket kifejezni munkánkban! Ez mind csak rajtunk áll – rajtunk és motiváltságunkon.